- Milyen napod volt ma? - kérdezte kedvesen, de nem igazán érdekelte őt a válaszom. Szórakozottan benyomta a TV- t, leült elé, és bámulta. A film közti szünetben felállt, elővett a kis kamrából chipset, és falni kezdte. Nem lesz ez így jó! – gondoltam magamban. Anyukám sovány volt, és törékeny, belül viszont erős, és tiszteletet parancsoló. Kissé flegma volt velem szemben, nem igazán törődött velem. Mindig mondogatta: ˝15 éves vagy, a felnőtté válás küszöbén… nagy ez a város, de te még nagyobb vagy benne. Kezdj el önállósodni! Nem akarlak pátyolgatni téged 30 éves korodban…!˝ Hát ja, igen kedves. Csöngettek. Anya felállt, odarohant az ajtóhoz. A miénk féle apró kis lakásban ez összesen 3 lépésébe került… na mind egy. Ajtót nyitott, és mosolyogva köszöntötte a belépő férfit.
Én is kijöttem a szobámból, és köszöntem Michael - nek, anyám barátjának. Még fél év múlva sem tudtam megszeretni. Persze pofátlanul helyes volt, és mindig kedves velem, de volt valami a megjelenésében, ami azt mondta nekem: ÁLLJ! És én szót fogadtam neki. Év vége volt, a diákok már nagyon várták a közelgő év végét. Én 8. vagyok,és hát… nem igazán fogom fényesen zárni az évet…
- Kicsim! – szólt nekem anya. – Nem mennél le a boltba egy kis tejfölért, meg kenyérért? – dobta oda nekem a pénz én pedig szedhettem az irhámat. Le a lifttel, ki a kapun, át az utcán, kapucni fel az arcomba… próbáltam észreveetlen lenni, egyszer már megjártam. Kb. egy évvel ez előtt a barátnőimmel mentem az utcán, mikor valami idegbeteg ránk tört, és elragadt, és nem engedett el. Sikoltozva könyörögtem, hogy engedjen el, és végül valaki segített kiszabadulni a szorításából. Beleborzongtam az emlékbe. Atán elájultam…. de anyám az óta sem félt jobban.
Beléptem a super – market - be, és hunyorogtam a hirtelen jött rivalda miatt. Gyorsan szedve a lábam megkeresetem a termékeket, amiért anyám ide küldött, és valósággal rohantam haza. Mielőtt beléptem volna a házba, hangokat hallottam.
- De mikor mondjuk el neki? Nem várhat az örökké valóságig! – hallottam Michael hangját. Anyám azonban ellenkezett.
-Ó, dehogynem. Majd akkor közöljük vele, mikor vége az évnek. Akkor nem lesz ideje kifogásokat sem keresgélni. És addig van még 2 hét. Várhatunk.
- Mégiscsak a te lányod! – mondta a férfi. Nem lehetsz ilyen igazságtalan vele szemben! - hát, ja, totál egyet értettem vele. Az én saját anyám ezt teszi? Nem képes velem közölni egy egyszerű tényt, miszerint…. miszerint?
- Na és? Még sosem találkozott velük, biztos, hogy örülni fog, és nem akar majd itthon maradni! – mondta anya.
- Arra ne vegyél mérget. Az én unokahúgom akkora hisztit csapott, mikor megtudta, hogy nyárra el kell költöznie. Vagy még tovább…
Na jó, most már tudok legalább valamit. Elköltözni a nyárra. Ez is valami.
Benyitottam, mire a két felnőtt elhallgatott.
- Sziasztok. Meghoztam, amit kértél. – mondtam anyunak, és elpakoltam a cuccokat. Majd lehuppantam melléjük.
- Miről nem szólsz nekem? – kérdeztem anyától csak úgy mellesleg, mosolyogva.
- Hát, kicsim, az a helyzet, hogy úgy döntöttem, leköltözöl a nagyszüleidhez a nyárra. Vagy talán tovább, ezt még nem tudjuk. Vidéken élnek, messze a zsibongó, és büdös belvárostól. Hidd el, jól fogod érezni magad! – mondta, és rám mosolygott. Én azonban grimaszoltam.
- Szóval lekoptatsz. Köszi! – mondtam.
- Nem, kicsim hidd el, nem erről van szó! – szabadkozott ő. Pedig én tudtam, hogy igenis erre megy ki a játék. Csalódtam. A saját anyámban!
Dühösen csörtettem be a szobámba. Az is ciki volt már kissé: kb. 9 éves korom óta nem változott semmit. És én nem bántam. Úgy sem jön hozzám soha, senki sem. Ez az én életem. Szenvedés, az örökké valóságig. Elterültem az ágyamon. Nem bírtam síni. Valahogy, a szívem mélyén számítottam erre. Úgyhogy nem fáj annyira a dolog, mint kéne. Meg kell ismernem az anyámat.
Egy óra múlva kopogtak.
- Hahó! Bejöhetek? – kérdezte anya.
- Nem! – morogtam én de egyik fülén ki, másikon be… Leült mellém az ágyra,és megfogta a kezeimet.
- Tudod, kicsim, hogy neked is kell egy kis változatosság! És a nagyszüleid vidéken élnek, távol az igazán nagy városoktól. Ott legalább nyugalmad lesz. Ki tudsz majd kapcsolódni. Egy igazi nyár…! És ezek mellett kaptam munkát. Egész szünetben dolgoznom kell. Ha meg haza jövök késő este, csak egymás agyára fogunk menni. Ezek mellett én már megbeszéltem a nagyszüleiddel a dolgot, és örömmel várnak téged! Gyönyörű házuk van, majd meglátod.
- Te ott nőttél fel? – csúszott ki a számon.
- Nem… tudod mikor kicsi voltam, egy nagyvárosban laktunk, de a telek már megvolt. Csak a dédnagymamád tulajdonában állt. És az óta változnak az idők. A szüleim megöregedtek, és vissza vonultak egy kis, eldugott, kedves helyre. És most te elmész hozzájuk, kedves leszel, segítőkész,és ki tudja, hogy hozza a sors…
Én pedig tudtam, hogy mire gondolt. Azt akarta, hogy ott maradjak. Sóhajtottam.
- Oké, hát jó. Elmegyek. De nem ígérek semmit. Most komolyan, anya, ugye nem akarsz lerázni.
- Nem… - szúrós szemekkel néztem rá. – Na, jó, talán egy kicsit, de… Jajj, te is tudod, hogy van ez. Nekem is kell egy kis szabad idő. Emellett azt akarom, hogy boldog nyarad legyen. Érted? A nagyszüleid pedig csodásak lesznek. És mire hazaérsz, meglepetés fog várni? Oké? Megígérem! – én pedig csak bólogattam. Anya ilyen. Az én anyukám…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése